Fedezd fel Forrestert

2011 július 21. | Szerző: fenci |

Régen néztem olyan tv filmet, ami felkavart. Mert mindig mindent továbbgondolok. Amerika a tehetségeket felkarolja. Nem csak Bronxból. Európából is. Mondhatnám a világ bármelyik  részéről. Nem csak mondhatnám, tudom.

És lassan visszaszámolok, akkor majd én is továbbmegyek. Elmegyek innen. mert túl személyessé válik a blogom. Túlcsordul lassan az érzelem. Mert elsősorban Anya vagyok. Minden más csak az anyaság után. Tudom, tudtam, készültem rá, hogy a gyerekeket egyszer el kell engedni. Közös életünk túlságosan is a gyerekeinkről szólt és szól. Mi választottuk, hogy így legyen. Nagyon nagy a kötődés és a csomó lassan, de lazulni fog a kötésen. Nem jó érzés. Pedig évek óta tudom, tudjuk, hogy eljön a pillanat, amikor az Óperencián  átrepül. Ott minden csillogni fog. Beleszédül az újba és meg kell állnia a helyét. Tudod, aki egy valamiben tehetséges, az szerintem még másik valamiben is az! Tudod, mi hárman itt maradunk. A három az nem négy. Egyszerűen nem tudok nem erre gondolni.

Mindig! A nap az éjszaka minden pillanatában csak! erre gondolok. El kell foglalnom magam. Ma délután kutyát sétáltattunk és beszélgettünk. Arról, hogy míg itthon a kutyát ház örzőnek tartják, addig ott hobbi! Barát, elfoglaltság, sport. /Szerintem a berni pásztor lányka érez! Érzi, a változást. És szerintem nem csavarodtam be. Ha az állatok nem is emberek, de vannak érzéseik./ 

Írni akartam a filmről. A címe, a bejegyzés címével egyezik. Képet is mellékeltem. És aztán teljesen mást vagyis a továbbgondolt gondolataim írtam le. Vajon lesz valaki, aki ott lesz mellette mindig, ahogy most én/mi/ő ott vagyunk? Emészt a gondolat.