SHE

2011 június 19. | Szerző: fenci |

 Fekete mini és matrózblúz. Megjegyzi, hogy ez a felső ma lesz rajta utoljára. Tűsarkakon indul a buszmegállóba. A táskája…na végre valami, amit elfogad, szóval a táska. 27! éve én kaptam ajándékba a ballagásomra. Makramé. Mert a divat az nem halad csak visszaváltozik!

Mosolyogva érkezik és átnyújtja az érettségit. Vajon érett ő már ettől? – persze, ezt csak magamtól kérdezem. Ő már öltözködik. Kilibben fekete minijében, tűsarkakon. Olyan szép, hogy a lélegzet elakad. És visszalibben, másképp öltözik, mert szerinte az a démon, aki az előbb itt járt, az még mindig nem ő. Egy tünemény jön újra, egy tündér. Indulhatunk. Sofőrt játszom és hosszan nézek utána – nem csak én! Hogy lehet, hogy nem látja magán és nem fogadja el másoktól, hogy csodaszép 🙂

Apával tévézünk. Nehogy megkérdezd, hogy mit nézünk, mert nem tudom. Betakarom a féltizenhármat és visszamegyek dobozt bámulni. Üzen, hogy akkor a tanárokkal máshol, de még folytatják. Mi, szülők, felváltva járkálunk a nappali és a háló között. Ez komolyan mondom, hogy show a javából. Ha mindig eljárna vagy ha eljárt volna vagy…nem nagyon tudunk mit kezdeni a helyzettel. Egyikünk sem alszik, míg taxival (osztálytársa papája) haza nem ér.

Csak azt nem tudom, hogy amikor távol lesz, amikor más lesz az időzóna, amikor nem tudom mindig hívni, amikor itt éjszaka ott nappal, amikor nem látom pár óra múlva, amikor…hogyan fogjuk kibírni?